Magyarnak lenni a legszebb érzés
Az Óváros téri országzászlónál emlékeztek a veszprémiek arra kedden, hogy az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződést 1920. június 4-én 16.32-kor aláírták a versailles-i Nagy-Trianonban. Ennek értelmében az ország elvesztette területének több mint kétharmadát és népességének közel kétharmadát. A nemzeti összetartozás napja alkalmából Oberfrank Pál Kossuth-díjas színművész, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója mondott ünnepi beszédet, közreműködtek a színház művészei és a Magyar Honvédség Légierő Zenekara.
– 2024 június 4-e van, 16 óra elmúlt, már majdnem 17 óra van. Itt állunk most, itt álltunk egy évvel ezelőtt is, 2023. június 4-én, itt álltunk 2022. június 4-én is, és itt fogunk állni 2025-ben is, mást nem tehetünk. De miért állunk itt? Mi hozott ide minket? – tette fel a kérdést Oberfrank Pál.
– A fájdalom, a veszteség fájdalma, az igazságtalanság fájdalma, a kiszolgáltatottság fájdalma, a dühös kétségbeesés fájdalma. A közös múlt, a közös sors, az összetartozás, a fájdalom, a veszteség, amely szintén közös, a fájdalom, amit érzünk, a seb, amely soha be nem gyógyul, a seb, amely összekapcsol, megerősít, állandóan egyesít bennünket. A seb, amelytől vérzik a szív – sorolta a színház igazgatója.
Úgy fogalmazott: akinek nem vérzik, annak a szíve nem magyar. Lehet, hogy magyarnak született, de a szíve nem magyar. És az esze sem magyar. Esze van, de nem magyar esze van, mert arra van az esze, hogy eladja a magyart, a nemzetet, a hazát, amelynek fáj és vérzik a szíve. – Pénze lehet, hogy lesz, de itt hatalma nem lesz soha. Menjen innen ellenfelei közé, és árulja a hazát a többi áruló barátjával. Nyerni nem fog, mert nem tud, mert a magyar haza, a magyar nemzet már nyert, ha küzdenie is kell a megmaradásért a határokon túl, ha fogyóban is van a magyarlakta területeken, ha kisebbségi létben is van, de nyert. Talán furcsa ezt így kimondani, de én hiszem, hogy nyert, legyőzte a halálát akarókat, akik meg se hallgatták, és nyert. Úgy nyert, hogy észre sem vettük. Szépen, csöndben és bölcsen – fogalmazott Oberfrank Pál. Mint mondta, elmúlt száz év, szinte másolva a száz évvel ezelőtti spanyolnáthát, itt volt az újabb járvány, és mi bezárkózva emlékeztünk a százéves évfordulón.
Emlékeztünk, de nem tudtunk emlékezni úgy, ahogy elképzeltük. Visszafogottan emlékeztünk, és nem vettük észre, hogy a magyar nemzet nyert. A száz év alatt nyert, mert bölcs volt. Bölcs volt, amikor a nemzeti tragédiát követően Klebelsberg Kuno vezetésével máig meghatározóan újraépítette a kultúrát, az iskolarendszert, a közművelődés rendszerét, amikor bő ötven év alatt lerúgta magáról a két legfélelmetesebb diktatúrát, a fasizmust és a kommunizmust. És közben megtanultuk, hogy a gyűlölet, az erőszak, a terror, a koncentrációs táborok nem a mi utunk. Azok nem mi vagyunk. A gyűlöletkeltés, az uszítás, az anarchia nem a mi világunk, a mi utunk a béke útja. Mi békét akarunk, a béke szigete lenni az itt élőknek. Mi Árpád népe, Szent István örökösei, Mária országának tagjai vagyunk. A mi utunk a béke.
Oberfrank Pál kijelentette, olyan történeteink vannak, amelyek bármely más ország dicsőségére válnának, miközben nem fogjuk megtagadni István királyt, az árpádi örökséget, a Hunyadiakat, Zrínyieket, Rákócziakat, Petőfi Sándort, az aradi 13-at, Mindszentyt és 56-ot, szabadságharcainkat, szabadságharcosainkat, a szuverén magyar állam hőseit.
– Nem szabad eltékozolnunk ezt a szent örökséget. Ezek a mi nagy oszlopaink, bástyáink, cölöpeink, amelyek megtartanak bennünket, amelyek a mieink, amelyeket már senki nem vehet el tőlünk, és amelyek miatt mi azok lettünk, akik ma vagyunk. A mi kultúránk nagyon erős. A mi nemzetünk tehetséges. Most csalódottan nézzük az eddig csodált nemzetek abnormális változásait, önfeladását, gyáva megalkuvását, nevetséges és szánalmas pávatáncait. Hol vannak a férfias, kemény és határozott férfiak? És hol vannak a nők? – tette fel a kérdést a direktor.
Azzal folytatta, magyarnak lenni a legszebb érzés. Óriási ajándék. Azt jelenti, hogy a legszebb és legnehezebb nyelvet beszéled, és őrzője vagy a múlt értékeinek, reménye a világnak, hogy emberi arcából marad valami az utókornak. Hogy azért a nemzetért élhetsz, melynek kalitkájából egyszer tényleg egy gyönyörű madár fog kirepülni.
Az ünnepség végén a jelenlévők elhelyezték a félárbócra engedett országzászlónál az emlékezés virágait.
Forrás: Napló
Kép: Nagy Lajos