Új utakon a Kabóca Bábszínház
Markó Róbert: Abban a színházban hiszek, ami gondolkodik a világról
Markó Róbert lassan egy éve vezeti a veszprémi Kabóca Bábszínházat, 2023. októberében nevezték ki, azután, hogy az előző vezető, Szőke Kavinszki András felmondott. Markó Róbertet a társulat kereste meg és közös gondolkodásra invitálta, amelynek következtében végül megpályázta az igazgatói posztot. Beszélgetésünkben szó esett arról, mi a Kabóca ars poeticája, milyen missziói vannak, és hogy melyek azok a művészi attribútumok, melyekre sokan kételkedve, esetleg elítélően tekintenek. Markó Róbert közvetlenül az évadnyitó társulati ülés után fogadott bennünket.
– Egy évvel ezelőtt elmondása szerint azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a világ legjobb bábszínházát megcsinálja. Mindenhez így áll az életben?
– Máshogy nem érdemes. Ha nem úgy ugrunk neki a feladatoknak, legyen szó bármiről, hogy nem a maximumot hozzuk majd ki belőle, akkor felesleges belekezdeni. Pontosan tudom, hogy a világ legjobb bábszínházát létrehozni gyakorlatilag lehetetlen feladat. De minden reggel úgy kelek fel, hogy ezt veszem célba. Kis létszámú társulat vagyunk, a kollégáimat mindig arra kérem, hogy ne azért végezzék el a dolgukat, mert valaki fentről szólt, hanem a belső iránytűjükre hallgassanak – azért, hogy este nyugodt szívvel nézhessünk a tükörbe, mondván: ma is megtettünk mindent, ami tőlünk telt. Fontos, hogy a földrajzi és kulturális adottságokat figyelembe véve megtaláljuk azt a fajta színházi működést, ami Veszprémnek a legjobb. Közben keressük a térség kulturális intézményeivel az együttműködést, de fontos az is, hogy kifelé, országon belül és nemzetközi színtéren is felkerüljünk a térképre.
– Említette a belső iránytű megtalálásának a fontosságát. Intézményvezetőként feladata, hogy odafigyeljen a szakmai szempontokon kívül a társulat lelkiségére is?
– Rendkívül hányattatott időszak áll a csapat mögött, sokat költözött az intézmény, és azt sem szabad eltagadni, hogy az utóbbi években hatalmas volt a fluktuáció, az általam vezetett időszakot is figyelembe véve. Egy morálisan és művészileg egyaránt szétesőfélben lévő társulatot vettem át, de nagyon sokat segített, hogy minőségi ugrást tehettünk infrastrukturálisan, tehát, hogy beköltözhettünk a Vár tövébe, a bábszínház Deák Ferenc utcai vadonatúj épületébe.
Rövid idő alatt sikerült az évtizedek alatt felhalmozódott nehézségek és negatív érzések nagyját félretenni. Összerántotta magát a társulatot mentálisan. Terveink szerint idén decemberre pedig kialakul az a szerkezet és infrastruktúra, ami a Kabóca Bábszínház ideális működését garantálni tudja.
Ebbe beletartozik a műhely fejlesztése, a raktározás professzionális megoldása, a műszak képzése, a hang- és fénytechnikai eszközpark fejlesztése, valamint az is, hogy immár ügyelővel, súgóval, rendezőasszisztenssel dolgozhatunk. A háttér egyre jobban működik együtt – meg tudjuk teremteni tehát a magas színvonalú művészi munka alapfeltételeit. És akkor most jött el az idő, hogy művészileg is bizonyítsunk. Az elmúlt évad nagyrésze „készen kapott” előadásokból állt. A legutóbbi két bemutatónk, a Kocsis Pál rendezte édes hazám, valamint a Ladányi Andrea által rendezett és koreografált, Tóth Sándor festőművész képeiből inspirálódott Táncoló festmények nagy sikert hoztak, és művészileg is jelzik az utat, amire a Kabócával lépni szeretnénk.
– Miben mérhető jelenleg a siker?
– Másfélszeresére nőtt a bevételünk, negyven százalékkal nőttek az előadásszámok, és harminc százalékkal a nézőszámok. Természetes, hogy ekkora ugrás után ez majd kissé lassulni fog a következő időszakban, de ezek a számok magukért beszélnek.
Sokat dolgozunk, de végre méltó helyen: kávézóval, kiállítótérrel, szabadtéri színpaddal, játszótérrel és játszóházzal várjuk a közönséget, az ingyenes parkolási lehetőség is biztosított a közelben. Ezek mind-mind szerves részei a működésünknek, hiszen nem mindegy, milyen körülmények között várjuk a kultúrakedvelőket. Kommunikációs értelemben is sokat fejlődtünk, új arculattal nyitottuk az új évadot: ebben is meg szeretnénk mutatni, milyen nyitott, színes és eleven az intézmény működése.
– Nemrég él a térségben, úgy tudom, a Covid alatt költözött feleségével a Balaton-felvidékre. Sikerült megszokni Veszprémet?
– Valóban, a járvány idején jöttünk el Győrből, régóta dédelgetett álom volt a Balaton-felvidék, hiszen gyakran kirándultunk erre, akár csak egy napot is. Veszprém méretben, átláthatóságban is ismerős volt, hiszen Szombathelyen nőttem fel. Mindenképpen ki kell emelnem, hogy a fenntartóval, vagyis a városvezetéssel való őszinte kapcsolat is hozzájárul ahhoz, hogy otthonra találtunk itt: nyíltan beszélhetünk örömökről és problémákról egyaránt, nemcsak az anyagi helyzetünk stabil, de a szakmai működésünk szabadsága is garantált. Az Európa Kulturális Fővárosa program miatt hatalmas lett a kulturális választék Veszprémben, de nem versenytársként, hanem partnerként tekintünk minden intézményre.
Mindeközben érzékelünk persze kisebb kritikákat is, hiszen vállaltan nem csak a tradíció ápolásával foglalkozunk, hanem az innovációval is, nemcsak a gyerekekhez szólunk, vagyis nem hagyományos értelemben vett bábszínházat csinálunk.
Ettől függetlenül egy népmese feldolgozásánál mi ugyanúgy közvetítjük azokat az értékeket, amelyeket a mese képvisel, de kortárs formában visszük a közönség elé. Hozzáteszem, a tapasztalatunk szerint a gyerekek rendkívül nyitottak, elsősorban a felnőtteknek vannak olykor prekoncepcióik. De rendkívül jóleső érzés, hogy közben értő figyelemmel is fordulnak felénk, mint például a Séd kritikai lap, amelynek munkatársai rendszeresen beszámolnak előadásainkról. A művészet egyébként úgy általában megosztó, nekünk sincsen egyszerű dolgunk, de bízunk abban, hogy látják az emberek, hogy a bábszínház nem csak azt jelenti, hogy a paraván mögül felugrik a nyuszi, a róka meg üldözni kezdi…
– Akkor mit jelent?
– A bábszínház össztársadalmi műfaj, melynek emancipációja a missziónk. Az, hogy gyerekműfajként tekintenek rá, magyar jelenség; Lengyelországban nyolcvan százalékban felnőtteknek szól, és húszban gyerekeknek, nálunk épp fordítva. Bevallom, régen kisebbségi érzésem volt a kérdés miatt: társadalmilag mennyire hasznos a mi művészetünk, például az orvostudományhoz képest? Aztán rájöttem, nekünk
elsősorban nem abban van felelősségünk, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem abban, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra.
– A kérdés megválaszolásához tudnunk kell gondolkodni, konfliktusokat kezelni… ezekben mind társ lehet például egy mese, amelyből kiviláglanak viselkedésminták, krízisek megoldási lehetőségei, különböző élethelyzetek és azok kicsengései. Felnőtteknek szóló előadásaink pedig olyan komoly és sokszor nehéz témákat boncolgatnak, mint a gyerekvállalás, az időskor, a születés, a halál, a bűn és annak következményei. Tudatosan nem szórakoztató színházat csinálunk, a jelenből nem kikapcsoljuk a nézőt: a jelenbe bekapcsoló színházat csinálunk. Abban a színházban hiszek, ami gondolkodik a világról.
Forrás: Vehír.hu
Kép: Szalai Csaba