Porga Gyula: Nekünk karnyújtásnyira van dolgunk
Karácsonyi beszélgetés Porga Gyula polgármesterrel
Az ünnep bonyolult természetű: mélyen a múltban, gyermekkorunkban gyökerezik, örökölt hagyományokból táplálkozik, folyton változik, lényegét tekintve mégis ugyanaz. Megjelenhet a fejlett technológiának, a Mesterséges Intelligenciának köszönhetően többféle – futurisztikus vagy tradicionális – karácsonyi köntösben, a válaszok azonban megrajzolják azt, akik valójában vagyunk.
Az ünnep szimbólumai. Felvillanó emlékképek. Porga Gyula, Veszprém polgármestere ered a nyomukba. Hajlik a játékra, sokat nevet, szívesen idéz meg régvolt helyszíneket, történéseket. Rendhagyó karácsonyi beszélgetés a vármegyeszékhely első emberével.
Karácsonyi emlék: kesztyű, sál
– Tél. Szánkózás. Gyerekkorom. Nekem is volt kötött sálam, ilyen egyujjas kesztyűm, de azt egy idő után cikinek éreztem, az ötujjas lett volna a menő. A nagymama szokott kötni, legalábbis nincs olyan emlékem, hogy édesanyám köt. A kenesei Csipkés út… – ott szánkóztunk. Az egy lakótelepi, új városrész volt, több korosztály örült együtt a télnek. Akkor még télen kemény idők jártak. Valójában egy műútról beszélünk, de akkoriban alig használtak autót az emberek, senkit nem zavart, hogy ott szánkózunk.
Karácsonyfa
– Erről egy fiatalkori történet jut eszembe. Hárman vagyunk fiúk, s mindenkinek megvolt karácsony előtt a maga feladata. 20 éves lehetettem, mert dolgoztam már a kenesei művelődési házban. Édesanyám abban az évben rám bízta, hogy a fenyőfát én szerezzem be. A karácsony előtti hetekben gyakran megkérdezett engem, s én mindig megnyugtattam: minden rendben. Az igazság azonban az, hogy december 23-án szembesültem azzal, hogy még nincs fa. December 24-én futkostam Kenesén, hogy honnan is szerezzek fát, erdő nincs a környéken… – sehol nem találtam a településen fenyőfát. Nem tudom, mi lehetett a tervem, de betértem a Katica pékségbe, ahol összefutottam a Honvéd Üdülő parancsnokával, aki kenyeret vásárolt. Nagyot nevetett rajtam és a problémámon, majd elmondta, hogy az üdülőben vannak ültetett fenyők, abból fel tud ajánlani, ha elfogadom a segítséget. Persze éltem vele, elmentem az üdülőbe, adtak mellém egy kiskatonát, aki kivágta a fát, amit kértem, én pedig büszkén mutattam édesanyámnak: na, ezen kellett annyit aggódni? De közben volt egy nagyon-nagyon rossz éjszakám…
Később, már családfőként is így jártam egyik évben. A Jutasi úton laktunk, ott volt előttünk, a Hemónál a karácsonyfaárus. A feleségem, Réka, akárcsak korábban az édesanyám, folyton érdeklődött, én meg minden alkalommal megnyugtattam: hát itt van előttünk, majd meglesz! December 24-én bezárt a fenyőfaárus! Felsejlett bennem az a régi kenesei emlék… – de végül sikerült máshol a városban beszereznem egyet. Nem abban az évben volt a legszebb fánk, de legalább megoldottam a feladatot.
A fenyőfát most is közösen díszítjük a feleségemmel, a gyerekek, akik már fiatal felnőttek, nem hajlandók, ők ma is azt mondják: a Jézuska hozza! Meg is teremtik ehhez a lehetőséget, elegánsan elhagyják az otthont, hogy a Jézuska zavartalanul tudjon dolgozni. Nagyiznak, ahogyan régen is ő vitte el őket. S így van ez most is. Ha kész a fa, alatta az ajándékok, csengetünk és örülünk, hogy megérkezett a Jézuska.
Templom
– Azon keresztények közé tartozom, akiket nem gyerekként kereszteltek meg. Gimnazista koromban mentem be a balatonfüredi vörös templomba, hogy szeretnék megkeresztelkedni, azután egy évig jártam felkészítőre, s már szinte felnőttként kaptam meg a keresztség, az első áldozás és a bérmálás szentségét. Engem egyébként Pilinszky terelt a hit felé. Két nagyon jó magyartanárom volt a középiskolában, Kemény Géza a tanrendi, Németh István Péter pedig a fakultációs tanár. Utóbbi akkor került ki az egyetemről, más, friss szemlélettel állt a tanításhoz, és a lexikális tudás helyett az irodalom szeretetére tanított minket. Pilinszky világa magával ragadott, annyira, hogy 17 évesen keresztény lettem. Később adódtak időszakok az életemben, amikor a háttérben, de a hit mindig velem volt. Azt gondolom, hogy a döntéseink hátterében mindig meghúzódik az, hogy miben hiszünk. Nem egy klasszikus újszövetségi példa, de nagyon jól érthető: Dumbledore, a varázslóiskola igazgatója mondja Harry Potternek, hogy nem a születésed és képességeid határozzák meg, hogy ki vagy, hanem a döntéseid. Ez világos. De hogy mi alapján hozod meg a döntést, vagyis mi rejtőzik a mélyben, az sok összetevős, lehet például az olvasottság, a bölcsészet – nekem mindig meg kell védenem a bölcsészetet –, az érzékenység vagy éppen a hit. Az az értékrend, ami alapján én élek és a döntéseimet hozom, annak a gyökere biztosan a hitem.
A kereszténységet sokan féltik manapság, én azt gondolom erről, hogy a kereszténység az elmúlt kétezer évben is ki volt téve támadásoknak, s túlélte. Ha hívő emberként bízunk a Gondviselésben, akkor biztosak vagyunk abban, hogy a kereszténység tovább él és erősödik. Mindig vannak a hitüket elhagyók, a hitüket keresők, én azt tapasztalom, hogy a templomba ma is járnak családok szép számmal, tehát nincs miért aggódni. Ez egy kipróbált rendszer, ki fogja állni az idő próbáját.
Téli sportok
– Számunkra a szánkózás jelentette a téli sportot. Én nem tudok síelni. Egyszer édesapám meglepett bennünket síléccel, a kor szokásának megfelelően amolyan műanyag eszköz volt, ki is vittük a szánkópályára, de nem tudtuk használni. Korcsolya, az igen! Úszni nem tudok és a víziszonyom nem múlt el, de a balatoni korcsolya, az teljesen rendben van! Rengeteget korcsolyáztunk, a mai napig szeretem. A Balaton befagyását valószínűleg megszépíti az emlékezet, de fel tudom idézni, hogy az alsóörsi, csopaki osztálytársaim korcsolyán jöttek a balatonfüredi suliba. Arra is emlékszem, hogy folyton alakítani kellett a Balaton jegét, hogy alkalmas legyen sportolásra, mert vagy ráesett a hó, vagy hullámosan fagyott meg.
Ajándék
– Gyerekkoromban nem vágytunk nagy ajándékokra, így aztán nagy csalódások sem értek az ajándékbontáskor. Mindennel, amit kaptunk, elégedettek voltunk. Bár a saját családomban, amikor Ábel fiam egyszer kisvasutat kapott, s összeraktuk a fa alatt, kicsit elmerültem a játékban, akkor felrémlett, hogy talán azért ez a fiam ajándéka, mert én nem kaptam meg gyerekkoromban… – de gyerekként nem éltem meg hiányként. Nálunk fontos az ajándékozás. Nemcsak karácsonykor, hanem minden fontos ünnepen meglepjük egymást valami kis figyelmességgel. Hálás vagyok a gyerekeimnek, mert mindennek örülnek és nem követelőznek. Látom az arcrezdülésükön, hogy esetleg ezt most nem találtuk el, de akkor sem teszik szóvá.
Család
– Ó, a karácsonyi ebéd! Vagy vacsora… Amikor az ember megházasodik, fontos, hogy tudja, nemcsak azzal a személlyel köti össze az életét, akit kiválasztott magának, hanem a családjával is. A nagy családi ünnepekkor kompromisszumokat kell kötni, hiszen a nagyobb család is elvárja, hogy jelen legyünk, ugyanakkor természetes igény, hogy a szűkebb családunkkal is töltsünk saját időt. Ezért nálunk szentestét a szűk család üli meg, a két nagymamát, miután egyedül maradtak, meghívjuk magunkhoz. Korábban karácsony első és második napján kerestük fel a tágabb család két ágát. Az ünnepi menü nálunk teljesen tradicionális: halászlé, amit mindig én készítek, töltött káposzta, amit viszont Réka, és én abba nem is akarok beleszólni. Egyrészt félek, hogy jobb lennék… – na nem, viccelek, tényleg nagyon jól készíti, ez nem vitás!
Szerettük a régi, nagyobb családos összejöveteleket is. A mi házasságunkban két kultúra találkozott. Az én családom hagyományos falusi família, én hoztam az ottani nagy ünnepek hangulatát, mint a szüret, a búcsú, disznóvágások, ahol mindenki jelen volt, az ide kapcsolódó étkezési szokásokkal. Rékáék pedig inkább a városi polgári miliőt jelentették. A kettő kombinációja jelenik meg a mi életünkben és szokásainkban, ami az étkezést is illeti, vagy azt, hogy ki hol ül az asztalnál. Manapság jobbára a kiemelkedő ünnepeken gyűlik össze a szélesebb család, mint mondjuk a ballagás.
Öröm (nevetés)
– Háromgyermekes családapaként szerintem ezt az életmódot csak humorral lehet megvalósítani… – és a tetejében polgármester is vagyok! Ide, a városházára is kell a készség a nevetésre. Úgy vélem, mi egy jókedvű család vagyunk, és én igyekszem jókedvű polgármester lenni. Azt gondolom, egy jó kedélyű munkahely a veszprémi városháza. Én tudok nevetni magamon is, és az a szerencsés alkat vagyok, aki érti és szereti is a viccet. Az iróniát fontos emberi tulajdonságnak tartom, és ebbe beletartozik, hogy képesek vagyunk belátni, ha bakot lőttünk, s humorral reagálni rá, vagy a sutaságunkon, téves döntéseinken is tudunk nevetni, az segít továbblépni. Persze, bele lehet feszülni helyzetekbe, de az nem jelent feltétlenül jó megoldást.
Egyedüllét
– Egyedül lenni nem jó. Sokat beszélek erről a város kapcsán: olyan helyen szeretnénk élni, ahol nem kell megélnünk az egyedüllét érzését. Ha fizikai értelemben egyedül is maradunk, hiszen ez az élet természetes folyamata, lélekben akkor sem szabad, hogy magunkra maradjunk. Legyen egy közeg, ami körülvesz és figyel rám: szomszéd, akivel, ha találkozunk, mond néhány kedves mondatot, vagy szervezett találkozók, például szinglik, idősek klubja, baráti társaságok, érdeklődés szerinti körök… – ez feladat a város számára is, hogy senki ne érezze egyedül magát. A veszprémi szerintem befogadó és elfogadó közeg. Nem hiszem, hogy ki lehetne mondani egyöntetűen, hogy balatoni népek ilyenek, a veszprémiek meg olyanok. Ha a balatoni közeget nézzük, s én a fürediről és a keneseiről tudok beszélni, arról van tapasztalatom, az sem egy homogén közösség. Hiszen vannak a helyiek, az ingatlannal rendelkező nyaralók, a turisták, s mind kijönnek egymással. Kenesén például a lakótelepi közösség egy kicsit zártabb volt, együtt kerültünk oda, együtt nőttünk fel. De közben integrálódtunk a turisták, nyaralók és őslakosok közegébe is. Veszprém történelmi múltja is azt mutatja, hogy a népesség növekedésével folyton változott a népesség összetétele is. Csak úgy maradhatott fenn a város, hogy megtanultak egymás mellett élni. Ehhez muszáj befogadónak lenni, együtt gondolkodni. Szerintem ma már nem téma, ki honnan jött, és jobban figyelünk egymásra. A Covid-járvány alatt voltam tanúja annak, mennyire törődnek egymással az emberek: fiatalok jelentkeztek önként és szerveződtek, hogy bevásároljanak időseknek, gondoskodjanak a szükségleteikről. Hiszem, tapasztalom, hogy Veszprém befogadó város.
Kandalló (romantika)
– Szeretem a tüzet. Jó nézni, ahogy lobog, szeretem hallgatni a ropogását. Számomra a kandalló viszont nem szimbolizál romantikát… – nem hiszem, hogy én romantikus lennék. Nagy pillanatokban el tudok érzékenyülni: apaként, vagy ha olimpiai bajnok lesz a város szülötte, ha nyer a nemzeti futballválogatott, ha nekünk szól a Himnusz. Amikor Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid összeölelkezett, futkosott a hátamon a hideg. Ezek megérintenek. De nem vagyok romantikus. A férfiak nem szívesen beszélnek erről…
A Kisded
– Megszületett… szenteste. Számomra. Másoknak lehet a szeretet ünnepe. Vagy más. Nyilván a pozíciómból ered, de én amolyan megoldóember vagyok. Van egy világ, ami körülvesz minket, s amiben vannak folyamatok, amikkel nem értünk egyet, vagy tőlünk távol állnak, mert mi nem így csináljuk. Egyetértek azzal az állásponttal, hogy nem szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy a világ minden felelőssége a mi vállunkon van. A világot nem nekünk kell megváltani, mert azt már megtették helyettünk. Nekünk karnyújtásnyira van dolgunk. Arra kell figyelnünk, hogy ami a mi dolgunk, amiben mi tudunk tenni, példamutatással, cselekvéssel, döntésekkel, abba próbáljuk a saját érzelemvilágunkat, tapasztalatainkat beletenni. Ezt próbálom csinálni, a saját karnyújtásnyi dolgomat megtenni, azt és ahogyan helyesnek tartom. Ha mindenki a saját területén megteszi, ami tőle elvárható, a tőle telhető legjobb módon, akkor a világ jobb hely lesz.
Forrás: Napló
Kép: Fülöp Ildikó